Tél. Kegyetlen egy évszak. Kegyetlen, mégis elvarázsol, s egyetlen másik dologhoz tudnám hasonlítani; az emberhez. Hideg, bánt téged,mégis szerzeted és gyönyörűnek tartod, saját magad által kreált pokolba zuhanva ezáltal, amiből aztán akkor sem mennél, ha kínoznának. Aztán az idő múlásával rájössz, hogy nem jó itt, fáj, elhanyagol, és csak magával törődik, de még mindig, nem igazán akarod magára hagyni, hiszen annyira szereted. Csak haldokló perceid utolsó pillanatában kapsz a kijárat záródó ajtaja felé, de már késő. Az övé vagy, örökre, és ezen semmi nem változtat, hiába sírsz te is, hiába könnyezik ő. Akár a tél; mindent elpusztít, aztán gyönyörű, fagyott könnyeivel megsiratja. Ha engem kérdezel, szánalmas; öljön meg mindent, aztán vonuljon el diadalmasan, vagy maradjon csendben, és ne tegyen semmit. Zavar. Felbosszant. Mostanában egyre több mindennel vagyok így, példának okáért a tó jegén korcsolyázó gyerekek, ami mellett reményvesztett lépteimet hagyom. Lassan sétálok, és figyelem a kicsi, csúszkáló alakokat. Undorítóan tudatlanok, s ez fizikailag fáj, feldühít. Önfeledten siklanak a jégen, s közben észre sem veszik, mit élveznek annyira. Egy kislány kacagását hallom, miközben akaratlanul is közelebb vonszolom néma mivoltom a tó szélén szórakozókhoz. Indokolatlan kíváncsisággal szemlélem a piros kabátos lánykát, ahogy egy talán nálam kicsivel fiatalabb lánnyal fogócskázik. A nagyobb persze hagyja a kicsit, öt méterrel mögötte figyeli minden rezdülését, s közben ügyel rá, hogy még véletlenül se kapja el a gyereket. A lány is tudatlan, ostoba, inkább elnézek, nem akarom látni ezt a hazug boldogságot. Ám egy hirtelen jött hangos reccsenés és sikítás után azonban mégis inkább a társaságra szegezem tekintetem, de egyből megbánom, ahogy az éppen a tó jegének egy hozzám túlságosan is közel fekvő pontján keletkezett lékbe zuhanó kislányt megpillantom, s még inkább meglepődöm, mikor reflexszerűen vetem magam utána. Nem értem tettemnek okát, csodálkozva meredek körbe a fagyos vízben, s pár másodperces fáziskéséssel kezdem kutatni ittlétem okát, miközben erőteljesen megkérdőjelezem épelméjűségemet. Egy piros kabátot kutatok, s kis idő múlva rá is akadnak fagyos ujjaim a szövetre. Él, de már alig. Levegő reményében kezdem tuszkolni a lyuk felé, s kisebb küzdelem árán kiadom a zokogó lánynak a szinte mozdulatlan kis testet. Próbálnék én is utána mászni, de a hidegtől megdermedt testem a kelleténél kevésbé engedelmeskedik, így csak kapálózva vergődöm félig a jégen, félig a vízben. Kétségbeesem, mikor átfázott lényem feladja a küzdelmet, s egyre csak hajlok a tó hűvösének hívogató szavára. Gyilkos. És én vagyok az áldozat. De értelmetlen küzdenem ellene, lehetetlen és fölösleges.
Egy kesztyűs kéz ragadja meg az enyémeket, s a hozzá tartozó szőkére festett fiú teljes erőből húzni kezd kifelé, miközben félig ő is a vízben van. Meglep. Meglep, mert segít. Meglep, pedig az előbb én is ugyanezt tettem. Fintorog, szenved, ahogy egyszerre küzd a levegőhiánnyal, s mozdulatlan testem próbálja kiszenvedni a vízből, s én megbűvölten figyelem küszködő mivoltát. Erős, de megdermedt testem ellenáll az ő húzásának, s nem tud kihalászni, csupán hónaljamig tud kihúzni.
- Segíts! – nyögi, mire kapcsolok, s a fiú meglepően segítőkész hozzáállásából merítve erőt próbálom meg átlendíteni lábam a lék peremén ezúttal sikeresen, s dideregve borulok a veszélyforrás mellé. Lihegek, bár már alig, inkább a szemem is behunyom, fáraszt. - Jól vagy? - érdeklődik lágy hangján, de nem reagálok, megmaradt energiámat lélegzésre tartogatom. - Hallasz? - folytatja, s hallom, ahogy közelebb húzza magát mozdulatlan, fagyos testemhez. Válaszolni szeretnék, de ahogy megszólalnék, értelmes szavak helyett csupán egy erőtlen sóhaj hagyja el merev ajkaimat, s bár ez azt jelzi, még élek, egyre elhalóbban hallom a fiút mellettem, aki most még egy mentőért kiabál a kislány mellett.
Ostoba vagyok, suhan át agyamon az utolsó gondolat, mielőtt végleg elveszteném a kapcsolatot ezzel az undorító, gyenge világgal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése